Hallottam beszélni egy királyról, aki parancsot adott, hogy egy foglyot kivégezzenek. A szerencsétlen reménytelen helyzetében anyanyelvén gúnynevekkel és aljas kifejezésekkel illette a király; mert azt mondják:
Kinek lelke lemondott az életrül,
Kimondja azt, ha szivére méreg ül.
Reményvesztett mintha volna mámorban;
Űzött macska kutyára is rárohan.
Szükségben, ha futásra mód nem marad,
A kéz éles kardpengét is megragad.
A király kérdé: "Mit mondott?" A jó vezérek egyike így szólt: "Királyom! azt mondja: "És azokat, kik haragjukat visszafojtják, és azokat, kik megbocsátanak az embereknek, és azokat, kik jót tesznek, szereti az isten." (Korán III. 128.) A király könyörületre indult iránta, és lemondott kivégeztetéséről. Egy másik vezér, aki ellensége volt amannak, így szólt: "A mi rangunkbeli emberekhez nem illik, a királyok jelenlétében, egyebet mondani az igazságnál.
Ez az ember a királyt gúnynévvel és méltatlan kifejezésekkel illette." A király redőkbe vonta e beszédre arcát és szólt: "Amannak hazugsága kellemesebben hatott rám, mint az igazság, melyet te mondottál; mert üdvös dolgot akart vele elérni, a te mondásod pedig gonoszságon alapszik." Azt mondák a bölcsek: "A jóracélzó hazugság jobb mint a kellemetlenséget okozó igazság."
Ha teljesül, a mit mondnak szultánnak,
Kár volna, ha jón kivül mást szólnának.
Ez a mondás volt Feridun csarnokának kupolájára írva:
Barátom, a világ nincsen kedvedér',
Lelked kösd az istenhez, más mit sem ér.
Ne kapj nagyon e világnak birtokán,
Sokat táplált s el is vesztett azután.
Hogy a lélek elszállhasson méltóan;
Egy a halál trónuson vagy kunyhóban.
/Erődi Béla fordítása/
Kommentek